November 2009
Az el lett már döntve, hogy a rukkola elempés-e?
(via tapsihapsi)
ha pártpreferenciák alapján ízesíted étked, akkor egy körből kimaradsz :P
A H1N1-et meglovagoló járványbolt volt már? NAK találta, kedvenc webboltom lesz. →
v1n1.com
Elmondom, miért jó a síugrás*
Az első ránézésre is nyilvánvaló, hogy nem a síugrók miatt rajongok érte, márhogy persze de, csak épp férfi- és sportember-ideálomtól finoman szólva is nagyon-nagyon messze állnak, Janne Ahonen pl. 184 centi és 64 kiló, amire legnagyobb jóindulattal is csak annyit tudok mondani, hogy legalább nem alacsony. Ilyen testtömegindexszel emberek legfeljebb idomított majomként szörnyű ruhákat szoktak bemutatni ún. divatbemutatókon, tesiből is felmentést kapnak, a sportolástól meg igenyesen eltanácsolják őket. Vagy, ha jót akarnak nekik, elküldik őket síugrani, fiam, ahogy te kinézel, férfi máshogy nem nagyon lehetsz, csak ha le mersz ugrani egy nagyon félelmetes dombról lábadon két síléccel.
A síugrás a látszattal ellentétben ugyanis az egyik legférfiasabb dolog a világon.
Az a sánc, ami olyan kellemesen lankásnak tűnik a tévéközvetítéseken, a tetőről nézve, középről, ahova kiülnek ezek a csenevész csávók egy szál deszkára, látszik ez is a tévében néha, onnan nézve egy kicsit sem lankás, az bizony nagyon meredek, ember nincs, aki azon elindul lefele – gondolhatnánk, ha nem mutatná a tévé hétről-hétre, hogy de van. Engem ha csak a tévében látom is lever a víz, kiülni sem mernék, nemhogy onnan elindulni. Elengedni a deszkát, ahhoz mérhetetlen bátorság kell, meg önbizalom, magabiztosság és akarat, ha elindulsz, onnan le kell jönni, tök egyedül, nem fog segíteni senki, se edző, se csapattárs, nem lehet félúton megállni, és azt mondani, hogy bocs, ezt mégse, inkább visszaballagok, ha meggondolod magad sem fogsz fent maradni, vagy megcsinálod rendesen, vagy nagyon fog fájni. Az út, le a sáncon, úgy képezelem, nagyon magányos és felemelő (haha) élmény lehet. Aki onnan el mer indulni, azt én messzemenőkig csodálom és irigylem.
Aztán ami a sánc után jön, az a max tíz másodperc repülés, azért meg nagyon irigylem.
A síugrás az a szabadság, az emberi akarat, az önbizalom, az individualizmus dicsérete.
Csomó minden van az életben, amit szeretnék, de nincs még egy, ami ennyire tökéletesen reménytelen lenne. Ha kicsit összekapnám magam, írhatnék kibaszott jó könyveket (a modern magyar baloldalról, ha.ha.ha.), lehetnék jó nő, jobb minden, elmehetnék végre márciusban élőben megnézni a sírepülő világbajnokságot, egyszer biztosan arra is lesz lehetőségem, hogy építsek félévente egy akvakertet, hogy korallzátonyoknál búvárkodjak, hogy elmenjek legalább egy hónapra edzeni a honbuba – akármire, kivéve arra, hogy ugorjak 200 métert, vagy csak 140-et, hogy ráfeküdhessek tíz másodpercre a világra. Bármit, amiből világbajnokságot meg olimpiát rendeznek, kipróbálhatnék én is. Fogok egy teniszütőt és elkezdek teniszezni, lehet síelni is, meg biciklizni, kajakozni, kenuzni, birkózni és vízilabdázni – bármit lehet. Jó, sose fogok úgy teniszezni, mint Serena Williams, nem lehetnék olyan jó, mint azok, akik az olimpián szerepelnek, de megélhetném az élményt.
Olyan viszont nincs, hogy szia anyu, leszaladok síugrani. Kipróbálom kicsiben. A síugrást nem lehet kicsiben kipróbálni, én a 90-es sáncon pont úgy meghalnék, mint a 185-ösön, nincs különbség. Egy buckán átugratni síelés közben, azt lehet, de a síugrás meg a buckán átugratás közel sem úgy aránylik egymáshoz, mint a hétvégi teniszezés meg a US Open.
Így aztán igazán irigy sem tudok lenni senkire, semmire, csak a síugrókra meg arra az elindulásra, arra a tíz másodpercre.
Mocskos gravitáció.
Hát, amikor először láttam, ezt láttam, így estem szerelembe a síugrással.
—————
* Tallián Miklós ne figyeljen, mert ismétlem magamat, és az őt felzaklatja.
Én azon gondolkodtam már régóta, hogy hogyan kezdik el oktatni ezt? Nyilván van egy elméleti és egy gyakorlati része és vannak pici sáncok ahol, miután elsajátítottad a testtartást, leugorhatsz, de nem fogsz meghalni, cserébe repülsz 10 métert ügyesen.
No de mi jön utána? Nyilván nincs meg a fokozatosság, sőt. Hátbaveregetik a fiút, hogy akkor menj a legkisebb versenysáncra?
Itt van a világrekorder faszi, 239 métert ugrott. Itt pedig a Janne Ahonen, aki 240-et ugrott, de elesett. (Figyeljük meg a második videóban Hajdú B-t, aki visszafele beszél, hogy a finnek is megértsék).
(Egyébként az óriás műlesiklás is elég kemény, elvégre 120-130 körül mennek és nem árt néha kanyarodniuk. Én tavaly mentem lécen 80-al nyílegyenes lejtőn, majdnem beszartam. De mégis, itt van fokozatosság, le lehet fékezni, ki lehet szállni, az ugrásnál/repülésnél a szónak ebben az értelmében pedig nem.)
Lila, lila, rózsaszín, lila a helyes sorrend,
bocsánat, hogy én, a liberárius oktatom itt ki a tisztelt közönséget pont ebben a témában, de aki koszorúzik, csinálja rendesen.
Én, mint liberárius azt mondom, nem kell ilyen mereven alkalmazkodni olyan szabályokhoz, aminek okát egyrészt már mindenki elfelejtette, másrészt nem is tartja be.
A koszorú magábanvaló szép, nem azért csináljuk, mert, hanem mert jól néz ki.
viszont aki szeretné tisztességesen csinálni azzal ki van szúrva, mert csak egyszínű szetteket árulnak áruházak.
